A romantika kora a 19. század.
A romantika a felvilágosodásban, azon belül a szentimentalizmusban és a Sturm und Drang-ban gyökerezik. A romantika előfutárának számít tehát pl. Rousseau a maga természetkultuszával, ill. Goethe és Schiller is, akik a német klasszika nagy alakjai.
Ami a romantikát megelőző felvilágosodást illeti: a felvilágosodásban uralkodó "józan ész", a racionalizmus ellenpontja a romantika. A 19. század kiábrándul a „józan ész” eszményéből, csalódik a polgári társadalomban. A napóleoni háborúk és a forradalmakkal terhes Európa nem azt hozza, amit a felvilágosodás várt tőle.
A romantika elnevezése a francia „roman”=regény szóból ered, de a középkorban így nevezték az anyanyelven írt elbeszélő műveket is.
Jellemzője a tudatos szembefordulás a klasszicista mértéktartással. A nagy, mindent elsöprő szenvedély kerül előtérbe a klasszicista mértéktartással szemben.
Meghirdeti a művész teljes szabadságát, az egyéniség kultuszát. Képzelet és érzelem az alkotói munka legfőbb ihletforrása. Az eredetiség az alapvető követelmény: az alkotó zseni, aki új témákat, új életérzéseket, új műfajokat, új kompozíciós szerkezeteket teremt, fedez fel; nem törekszik harmóniára, sőt, a töredékességet is kedveli. Felbontja a hagyományos klasszicista formákat és vegyíti a hangnemeket; mindent líraivá tesz: pátosz és irónia jellemzi; a kevert műfajúság kedvelője (pl. verses regény, drámai költemény).
A romantika szereti a múltat, de nem mindegyiket. A derűs antik világ helyett a rejtelmes középkor, főképp a gótika kerül az érdeklődése középpontjába.
A romantikát jellemzi a nemzeti múltba fordulás, a nemzeti tartalmak keresése is. Így fedezi fel a népi kultúrát, ekkor indulnak a népmesegyűjtések. Mivel a jelent gyakran sivárnak tartja, a romantikus alkotó elvágyódik a múltba.
Hasonló elvágyódás figyelhető meg abban is, ahogyan a romantika az egzotikum (különleges távoli, idilli világ) felé fordul. Itt tehát nem időbeli, hanem térbeli elvágyódás jelenik meg. Jellemzi az orientalizmus (török, arab, újgörög, keleti őshaza felé fordulás).
A romantika másik éltető forrása a polgári társadalmak születésével együtt kifejlődő nemzeti tudat. A nemzeti múlt felé fordulás szorosan összekapcsolódik a nyelv, a kultúra közösségén alapuló összetartozással. A romantikusok hangsúlyozták a más népekétől különböző nemzeti sajátosságokat.
Ami a romantikát megelőző felvilágosodást illeti: a felvilágosodásban uralkodó "józan ész", a racionalizmus ellenpontja a romantika. A 19. század kiábrándul a „józan ész” eszményéből, csalódik a polgári társadalomban. A napóleoni háborúk és a forradalmakkal terhes Európa nem azt hozza, amit a felvilágosodás várt tőle.
A romantika elnevezése a francia „roman”=regény szóból ered, de a középkorban így nevezték az anyanyelven írt elbeszélő műveket is.
Jellemzője a tudatos szembefordulás a klasszicista mértéktartással. A nagy, mindent elsöprő szenvedély kerül előtérbe a klasszicista mértéktartással szemben.
Meghirdeti a művész teljes szabadságát, az egyéniség kultuszát. Képzelet és érzelem az alkotói munka legfőbb ihletforrása. Az eredetiség az alapvető követelmény: az alkotó zseni, aki új témákat, új életérzéseket, új műfajokat, új kompozíciós szerkezeteket teremt, fedez fel; nem törekszik harmóniára, sőt, a töredékességet is kedveli. Felbontja a hagyományos klasszicista formákat és vegyíti a hangnemeket; mindent líraivá tesz: pátosz és irónia jellemzi; a kevert műfajúság kedvelője (pl. verses regény, drámai költemény).
A romantika szereti a múltat, de nem mindegyiket. A derűs antik világ helyett a rejtelmes középkor, főképp a gótika kerül az érdeklődése középpontjába.
A romantikát jellemzi a nemzeti múltba fordulás, a nemzeti tartalmak keresése is. Így fedezi fel a népi kultúrát, ekkor indulnak a népmesegyűjtések. Mivel a jelent gyakran sivárnak tartja, a romantikus alkotó elvágyódik a múltba.
Hasonló elvágyódás figyelhető meg abban is, ahogyan a romantika az egzotikum (különleges távoli, idilli világ) felé fordul. Itt tehát nem időbeli, hanem térbeli elvágyódás jelenik meg. Jellemzi az orientalizmus (török, arab, újgörög, keleti őshaza felé fordulás).
A romantika másik éltető forrása a polgári társadalmak születésével együtt kifejlődő nemzeti tudat. A nemzeti múlt felé fordulás szorosan összekapcsolódik a nyelv, a kultúra közösségén alapuló összetartozással. A romantikusok hangsúlyozták a más népekétől különböző nemzeti sajátosságokat.
